Első rész - Repülőtéren

-HÁT NEM ÉRTI!?-hadobáltam németül.-REPÜLŐŐŐŐ ... NÉMETORSZÁÁÁÁG ... MAGYARORSZÁÁÁÁÁG!!!-mutogattam a recepciós nőnek, mint valami értelmi fogyatékosnak. Pedig találkoztam olyan emberrel, de még azok is többet értenek.
-Nah jó.-motyogtam magamban magyarul, miközben felsóhajtottam és angolra váltottam.-EGY REPÜLŐ!!! EGY VASMADÁR!! NÉMETORSZÁG...-BÓÓÓÓÓL MAGYARORSZÁG ...-BAAAA!!-legyezgettem neki, de az ázsiai lány még mindig csak állt és nézett.-Kérlek, Istenem! Segííííts!-néztem fel a a plafonra összekulcsolt ujjakkal és halk szavakkal.
-Hölgyem.-szólított meg egy férfi, angolul, mire én feléfordultam, mivel háttal volt nekem.
-Igen?-kérdeztem vissza ugyanazon a nyelven.
-Valami baj van?-tudakolta. Én erre felsóhajtottam fáradtan. Már vagy másfél órája itt töröm a fejem ezen a nőn.
-Az nem kifejezés.-mondtam visszafojtottan, nehogy elkiabáljam magam, hiszen itt tartózkodik a fél ország, máshonnan valósiakkal együtt. Milyen véleményt alakítanának ki egy magyarról, ha azt látják, hogy csak kiabálva tud beszélni.-A gépem ... a gépem Margyarországra vitt VOLNA.-emeltem ki a feltételes módot.
-De a gépemnek se híre, se hamva. Vagyis, csak odavan kiírva a táblára.-mutattam fel az elektromos meneterendre, mire a férfi is felfigyelt.
A táblára az volt kiírva, hogy a gép Németország-tól Magyarország-ig visz, vagyis Magyaro. a végállomás. És még az idő is kivolt írva, hogy mikor száll fel. Az 15:30-at mutatott, most pedig délután öt óra van.
-Elnézést hölgyem, de a gép technikai okok miatt képtelen volt felszállni.-mondta a férfi.
-Ez mégis mit jelentsen?-tudakoltam a fogaim közt, már a türelemvesztés határán voltam, amit a pasas felismervén egy lépést hárált és maga elé emelte két kezét védekezően.-Én! Vettem!! Egy! JEGYET!!-mentem egyre közelebb és a "jegyet" szónál az említett cetlivel a kezemben a férfi mellkasára vertem, lehetőleg nem súlyosan.
-Én ... csak ... haza ... akarok ... menni.-adtam ki a mondatot szaggatva, s már higgadtabban de az öklömmel még mindig a mellkasán.-Ajánlom, hogy kerítsen egy gépet, vagy járatot, minnél előbb, különben nagyon naaaaagy bajba fogom sodorni magukat.-fenyegettem halkan, mire bólintott, majd egyre gyorsabb léptekkel távozott.
Én csak felsóhajtottam és a pultra tehénkedtem, kezemben a jegyemmel, amit bámultam. Már kezdtem érezni otthonom eső utáni friss illatát, mikor beléptem a reptérre. De most ... ah! Kész kínzás.
Valaki kopogtatott a vállamon lágyan. A fejemet a személy felé fordítottam. Mostmár egy másik emberrel tért vissza az előző pasas. Nem, nem biztonságiőrrel. Egy kissé fiatalos kinézetű, sötét, talán egy picit feltüsizett hajú csávóval.
-Hölgyem ...-biccinetett az új csávó felé az előző pasas.-Ő itt David Jost. A Magyarországra tartó Tokio Hotel-nek a menedzsere.
-Lehetséges, hogy tudunk segíteni.-mosolygott rám, majd kezet nyújtott.-David Jost.
-Bíborka Rosenberg.-ráztam vele kezet, miután elraktam a jegyet.-De kimondható formán, csak Borka.-mosolyogtam.
-A jegy árát visszatérítenénk.-mondta közbe a helyi férfi.
-Abból kilehetne fizetni az útiköltségét.-nézett rám a és a másikra Jost.-Akkor nem is kéne külön fizetni. Hát nem jó?-mosolygott.
-De.-bólintottam én is mosolyogva.-És jól értettem?-vágtam egy másik témába.-A Tokio Hotel?-néztem szét és ott láttam meg a négy bandatagot.
-Úgy van.-húzta ki magát mosolyogva.-Talán rajongó?-tudakolta.
-Neeem, nem.-ráztam fejem mosolyogva.-Hugom rajongó, de én nem.-nevettem.-Én nem rajongok a zenéjükért. Talán tetszik pár számuk, meg édes hugocskámnak köszönhetően egy dalnak a refrénjét, de nem falom a zenéjüket.-legyintettem.
-Akkor nem veti magát rá a srácokra. Ugye?-játszotta a szarkasztikusat. Eléggé kedves ez a férfi, így elsőre. Erre a kérdésre én nevetésben törtem ki. Szinte az egész épületben lehetett hallani, majd elhallgattam.
-Nem. Talán autogrammot fogok követelni, de nyugton fogok maradni ... már amennyire tudok egy repülön.-forgattam szemeimet.
-Ezt hogy érti?-merültünk el a beszélgetésben, miközben a reptéri pasas elment a jegyem árárért, amit odaadtam neki cserébe.
-Valamiért a repülőkön nem tudom befogni a csőröm.-ráztam fejem rosszallóan, de mégis mosolyogva.
-Akkor avval nem lesz semmi gond.-legyintett, majd a banda felé biccentve elindultunk a négy srác felé.-A fiúk nagyon szeretnek beszélni és ismerkedni. Gondolom, nem lesz ellenvetésük egy ilyen szép lánnyal való csevegésre.
-Hááát ...-mondtam elpirulva.-Eddig még nem volt olyan.-nevettem, majd a négy taghoz értünk.
-Noss!-csapta össze tenyereit David.-Fiúk, ő itt Bíborka Rosenberg. Egy magyar lány, akit MI MOST, a MI magángépünkkel hazafogunk vinni.-közölte.
-És ... hogyan?-tudakolta Bill. Hugom, Bársony, mindig róla áradozik. Ha meg nem Bill-ről, akkor Georg-ról vagy Gustav-ról. De Tom-ot kinem állhatja valamilyen okból.
-Hát. Ő feljön a gépre, amivel mi megyünk Magyarországba, és leszáll ott, ahol mi.-adta ki ironikusan a választ Tom.
-Bekell mutatnom a fiúkat?-fordult felém David.
-Nem.-ráztam fejem mosolyogva.-Egy kismadár nekem eléggé sokat emlegette őket szóval, köszönöm nem.-nevettem.
-Tessék, itt a jegy ára.-jött meg a pasas a pénzemmel.-S a vállalat nevében és szives elnézését kérjük. Megtiszteltetés lenne, ha nem folyamodna perhez.-lógatta az orrát.
Bizonyára a főnöke nyomta belé a szöveget, de úgy döntöttem, ebben az egy esetben megkímélem őket. Először, s utoljára.
-Nincs szükségem több pénzre, köszönöm.-nevettem.-Egyébként is. Talált módot a hazajutásomra, szóval felesleges balhét csapnom. Köszönöm a jegy árat.-mondtam, majd rögtön átis nyújtottam David-nek.
-Köszönjük!-mosolygott a srác.-Szívesen és viszlát!-köszönt el, majd vidáman távozott.
-Akkor mehetünk?-nézett David rám, majd a fiúkra. Mind csak bólogattunk, majd indultunk is.